2015. április 30., csütörtök


Jóga és közélet

Az utóbbi években meglehetősen dúltan szemlélem a magyar közélet alakulását. Vannak több éves történetek, amibe már belefásultunk, de újak is, melyektől a környezetünk egyre nehezebben elviselhető élettérré válik. Ha nincs is mindenkinek eltűnt, fialtatni vágyott pénze, vagy beszántott, valaha virágzó biogazdasága, és talán túl messze érezzük magunktól az észak-magyarországi és dél-dunántúli reménytelenséget, de vannak iskolás gyermekeink, idős, beteg vagy hosszú ideje munkanélküli barátaink, hozzátartozóink. A közélet történései tehát valamennyiünk ajtaján ott kopogtatnak.

És hogy kapcsolódik mindez a jógához? Az elesettekkel szembeni részvétlenség a magukat hívőnek vallók esetében különösen visszatetsző. És e tekintetben azokat is ide kell sorolni, akik jógával foglalkoznak. A jóga jama, nijama elvei – hasonlóan a vallások alaptételeihez – ugyanis egyértelmű útmutatót adnak.

JAMA: Az erkölcsi elvetés elvei, egyetemes erkölcsi parancsolatok. Mit ne tegyünk?
Ahimsza: nem ártás, ártatlanság (szándék sincs), sem tettel, sem szóval, sem gondolattal.
Szatja: igazsághoz való hűség, önmagaddal szembeni tiszta, őszinte viszony.
Asztéja: nem lopás
Brahmacsarja: mértékletesség, a test, a beszéd és a tudat önmegtartóztatása.
Aparigraha: nem birtoklás, kapzsiságtól való tartózkodás.
NIJAMA: Erkölcsi elfogadás elvei. Mit tegyünk?
Shaucsa: testi, lelki, külső, belső, mentális tisztaság.
Szamtosa: megelégedettség, az a vágy oltódik ki, ami a pillanatból való elvágyódást jelenti, egyetlen reális valóság a JELEN.
Tapasz: aszkézis, belső tűz.
Svadhjaja: folyamatos önképzés, tanulás.
Isvara pranidhana: Isteni állapot, önátlépés, önfeledtség, odaadás, megérkezés a jelenbe, átszellemültség.


Jógásként szívet melengető élmény látni, amikor a nagy keresztény ünnepeken a krisnások mindig ott vannak az ételosztók között. Jól döntöttem, amikor egy olyan tradícióhoz csatlakoztam (Himalája jógatradíció), ahol a meditáció gyümölcsét az érző lelkeknek szoktuk felajánlani, hogy kevesebb legyen a szenvedés a Földön.

Mégis hiányérzetem van. Az az érzésem, hogy spirituális körökben szinte illetlenség napi közéleti témákat felvetni, jó ügyek mellé odaállni, esetleg tenni valamit. Mintha ezzel tisztátalanná válnánk, mintha ez zavarná a saját személyes fejlődésünket, a befelé figyelésünket. Márpedig a belső fejlődésünk csak illúzió, hogyha a környezetünket és az abban zajló eseményeket figyelmen kívül hagyjuk. Ha akár tudatosan, akár tudattalanul elszigeteljük magunkat a külvilágtól és abban zajló folyamatoktól, látszólag egyensúlyba, harmóniába kerülhetünk önmagunkkal, ez azonban egy hamis képzet, ami által valójában egónkat erősítjük.    Nem vagyunk egyformák, vannak köztünk visszahúzódók, akik csak akkor szólalnak meg, ha komfortzónájukból durván kimozdítják őket, és vannak a köz ügyét a saját ügyüknek tekintő harcos típusok. Ez utóbbiaknak egyébiránt megköszönhetjük, hogy a harcokat megvívják helyettünk. Ezek az emberek nagy terhet viselnek magukon, ténykedésükkel a környezet konfliktusait belsővé téve egyedül hordják vállukon az emberi univerzum egyenlőtlenségeinek súlyát. Kényes helyzetekben azonban saját belső fejlődésünk érdekében mindenkinek le kell tennie a garast, mert pont attól borul belső harmóniánk, ha ezt nem tesszük meg. Minden élőlény egységben van a körülötte lévő világgal. Tudomásul kell vennünk, hogy minden környezetünkben fennálló diszharmónia visszahat ránk is. A környezet disszonanciája bennünk is lecsapódik, belső valóságunkban is realizálódik. Ha megvan a lehetősünk arra, hogy megváltoztassuk a fennálló konfliktusokat, kisimítsuk a globális és egyéni ráncokat duplán szakíthatunk. Ha tevékenyen veszünk részt az egyenlőtlenségek feloldásában, akkor a környezetünkben és önmagunkban egyaránt elősegítjük a harmonikusabb állapot felé elmozdulást.   A kiállás azok mellett, akiknek semmilyen önvédelmi eszközük nincs a hatalmasokkal szemben, a tolerancia, a bármilyen értelemben vett „másság” elfogadása, a segítés a szükséget szenvedőkön minden felelős ember sajátja. Vigyáznunk kell azonban, hogy a segítés és a gyengék felemelése ne egónkat erősítse, hanem a természetes alapállapot felé való elmozdulást, a harmónia visszaállítását célozza. Minden olyan tett, amivel saját erősségünket magasztaljuk, visszafelé sül el és további egyenlőtlenségeket szül, ami tovább zilálja az Egységet. Az alázatos és önzetlen viszonyulás válhat mankóvá ebben a külső- belső folyamatban.


Álljon itt végül néhány gondolat különböző foglalkozású, vallású, nemzetiségű emberektől, melyeket érdemes átgondolni:


Aki szemtől szemben kívánja látni az Igazság egyetemes és mindent átható Szellemét, annak meg kell tanulnia, hogy a leghitványabb teremtményt is ugyanúgy szeresse, mint önmagát. Aki erre törekszik, annak az élet egyetlen területéről sem szabad kivonulnia. Így sodorhatott engem is az Igazság rajongó szeretete a politika mezejére, és habozás nélkül, noha a legmélyebb alázattal állíthatom, hogy aki szerint a vallásnak semmi köze a politikához, az nem tudja, mi a vallás.”

Mahatma Gandhi


„A közügyek iránt tanusított közömbösség ára az, hogy a gonosz emberek uralkodnak”

Platon


 „Politikai nézetekre, azt hiszem, nincsen feltétlenül szüksége az embernek; de egy kevés igazságra okvetlenül”

Ottlik Géza

Várom véleményeiteket!   Anikó

2015. április 16., csütörtök

Miért jógázol ?



 Amikor ezt megkérdezik tőlem, egy kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert a zsigeri őszinte válaszom az lenne rá, hogy nem tudom. Ezt viszont nem akarom válaszolni, mert azt gondolom, hogy a kérdező azt gondolja, hogy értelmes ember tudja, mit miért csinál. Én általában értelmesnek akarok látszódni, ezért inkább gondolkozni kezdek, és akkor eszembe jut, hogy jógázni bizony örömteli dolog, talán kezdőként még nem jön ez az érzés, de eljön az a pont, amikor egyszerűen élvezetessé válik minden alkalom. Aztán tovább gondolkozom és eszembe jut, hogy a jóga energiát ad a mindennapi életemhez is. Aztán eszembe jut még, hogy a jóga segít megőrizni az egészségem, sőt azt is tapasztaltam, hogy kialakult egészségügyi problémán is segíthet. Végül az is eszembe jut ilyenkor, hogy aki nem adta fel a gyerekkori kérdéseit és keresi az élet nagy talányaira a megoldást és nem elégítik ki a vallás vagy a filozófia válaszai, el fog jutni előbb - utóbb a jógához. Így amikor már több mint elegendő ok eszembe jutott arra, hogy miért ésszerű választás a jóga, ezekből választok és válaszolok.  Közben tudom, hogy nem a valódi választ adtam, ami az lenne, hogy nem tudom, amit nem akarok mondani, mert...



 
Én is meg szoktam kérdezni időnként másoktól, hogy miért jógáznak és ha látom, hogy tétováznak, akkor tudom miért van.

Tarnai Imre írása

2015. április 9., csütörtök

A SZURDOK TANÍTÁSA – DEVPRAYAG

Devprayag városa az a hely, ahol az Isten csókot lehelt a Föld arcára és megszületett általa a Gangesz. No, de ne szaladjunk ennyire előre, amikor még csak reggel 9 óra van és a nap éppen kikacsintott a Himalaja magaslatai mögül, mi pedig befejezve gíből és pirítósból álló reggelinket felkapaszkodunk az ashram kapujáig, ahova azt a taxit várjuk, ami majd elvisz minket a szent folyó születésének színhelyére. Kíváncsian leskelődöm ki a pálmafasor övezte kapun, azon morfondírozva, vajon időben érkezik-e egy indiai taxi. Ez a mai napon csupán formaság, ám a haza utazáskor húsbavágó kérdés lesz, hiszen nem mindegy, hogy elérjük-e a repülőt, vagy még egy napig koptatni kell a váró padjait. Első felindulásból négyen sorakozunk fel a túrához precíz pontossággal, telirakott hátizsákkal, túracipővel, kalandvággyal, kinetózis elleni Daedalonnal, s még egy valaki potenciálisan csatlakozófélben van. Félben, mert nem EGÉSZséges, hanem felesben ingereivel, kit tudja hánnyal, másik felesben visszatartási problémáival küzd. Ő gondolkodóban van, hogy elbírja-e a Rishikes-Devprayag közötti hetvennégy kilométert, ami a valóságban hétszázhetvennégynek tűnik, ahogy azt majd a kacskaringós utakon látni fogjuk. Én gondolkodóban vagyok, hogy ő meddig gondolkodik, mert több óra, mint kilométer és vacsorára, valamint az esti jógára haza szeretnénk érkezni. A jógában nincs idő, sem tér, ellenben sok türelem, és elfogadás, amire szükségem van, de mindjárt. 

Az indiai pontossággal érkező taxi fél órát késik, a másik felét a gondolkodó tette hozzá, de már zötyögünk a poros úton célunk felé. Ahogy már fentebb említettem, ami a térképen egy ujjnyi távolságnak tűnik, az a valóságban egy örökkévalóságnak. Aszfaltozott utak hiányában, temérdek csalinkázó gyalogos, riksa, kerékpáros és motorkerékpáros, buszos és autós között gyorsan telik az idő, lassan fogy a távolság. Mire elhagyjuk a várost és bevesszük magunkat a Himalaja előhegyei között felfelé kunkorodó útra, már két beteggel rendelkezünk. Az eredeti meglepően jól bírja, a másik egy utcahosszal lekörözte. Az autózást, a zötykölődést és kacskaringózást az ellenségének tekintette, ezek ellenére hősiesen bevállalt egy ilyen hajtűkanyarokkal teli kirándulást. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a beharangozott 74 kilométeres távolság bagatellnek tűnt a mi szokványos európai mércénkkel. Hiszen mi az? Budapest-Kecskemét is száz kilométer, mégis megvan röpke fél óra alatt. Igen ám, de a távolságok relativ, és itt jön az egyik indiai tanulság, egy eredeti indiai relativitáselmélet. Az alapja az, hogy két egymáshoz képest mozgó megfigyelő két esemény között eltérő idő- és távolságnagyságot mér. Vagyis mi európaiak közel egy órányinak saccoltuk az utat, ami végül négy órásnyira kerekedett. Azaz ami Európában egy óra, az Indiában 4 óra. A hosszabbítást csöppet sem bántam, a táj lenyűgöző, az itt még zölden tekergő Gangesz medre mentén araszolunk felfelé, méltóságteljes fenyők, illatos cédrusok és ragyogó vörös rododendronok sorakoznak körülöttünk. Égbe szökő ormok, lefele futó meredélyek szegélyezik az utat, ami jobbára egy sávos. Valaha kettő sávos aszfalt utat építettek ide, de az idő keze nyoma meglátszik rajta, de még inkább a most apró, de monszun idején felduzzadó időszakos hegyi patakok tépázták meg az aszfalt minőségét. 

Egyes kanyargós szakaszokon fél órányit is várakozunk, hogy a szembe jövő forgalom elhaladhasson, ami egyre csak duzzad India "ipari fejlődése" óta, az infrastruktúra azonban lemaradt az autózás népszerűsége mögött. Egy ilyen csomóponthoz érve, egymással szemben álló autók sora, egy munkagép és sok-sok ember látványa fogad. A sofőrtől tudjuk meg a szerencsénket. Fél órával korábban szakadhatott le az út egyik fele, épp az, amelyiken mi is tovahaladtunk volna, s aminek kőzet maradványa jelenleg a szakadék aljából kandikált fölfele társai után vágyódva. Nahát, ezért Indiában fejlődött ki a jóga, és azért olyan erős a hit, mert az Isten lába a földig ér, jelenlétével, az emberi sors forgandóságával, kicsinységünk mibenlétével, a szerencse forgandóságával a lét minden egyes ezredmásodpercében találkozhatunk itt, ebben a szurdokban. Innen egészen más oldalát mutatja a világ, a lehetőségek tárháza, vagy annak hiánya. Itt megörülünk minden egyes tovább élt pillanatnak, a létezésnek és megértjük a jelen fontosságát, azt, hogy egy mód van csak az idegösszeomlás elkerülésére, a félelmek leküzdésére, a hit, a bizalom. Ahogy Madách megírta korábban: Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál! És mi bízunk. Sőt, még keresztet is vetünk néhányan, biztos, ami biztos. Kezdjük már érteni tanítást. Hiszen ezért jöttünk. 

A táj mindenért kárpótol. Égig érő hegyek, mélyben csalinkázó Gangesz, aminek zöld csíkja csak imitt-amott bukkan elénk. Körben a hegyoldalakon teraszok sorakoznak, egymás mellett, illegnek-billegnek, bizonygatják szépségüket. Elképesztő, mekkora munka kellett ahhoz, hogy ezekbe a meredek kőfalakba házakat építsenek és az apró peremeken, szűk földdarabokon teraszokat alakítsanak ki szorgos kezek. A lépcsőkön megannyi különböző, számomra ismeretlen növény. Legtöbbjük babérfaj, rododendron, citrusfélék, de van köztük Édes Citromfa a Mosambi fa is. A látványt semmi sem szakítja meg, vagy takarja ki, még szalagkorlát sincs az út mellett. Aztán lassan ereszkedni kezdünk a víz felszínét közelítve és feltűnik, Devprayag hegyoldalba épített városa. 

A hagyomány szerint ezen a helyen élte aszkétikus életét Devasharma, akitől a város a nevét kapta, és itt található az öt összefolyás egyike. Devaprayaga Isteni összefolyásnak is fordítható, két isteni folyó egyesülésének. És ez a két folyó a lassú folyású Alakananda és a sziklák közt rohanó Bhagirathi, amelyből a szent Gangesz kilép. Felkaptatunk a városfalra, majd onnan komótosan leereszkedünk 235 lépcsőn és megérkezünk az Alakandát átszelő hídra a delelő napfénytől fényesre izzadt, derűs arccal. Már közel a cél, jegyzi meg nepáli kísérőnk, Ramprakash és hozzáfűzi, figyelem, számos önmagát beavató papnak kinevezett önkéntes fog lecsapni ránk, a várva várt turistákra, hogy egy kis baksisért cserébe megszenteljen minket a Gangesz fenséges vizével. Még el sem hagyta a száját e mondat, máris akad vagy négy, rongyokba öltözött, tagbaszakadt, hajlott hátú, turbánba tekert fejű, fogatlan, mezítlábas követőnk. A híd lábától egészen a folyóig kísérik áldozataikat, úgy öt lépésnyi távolságból, hogy majd alkalom adtán elvégezzék a beavatást. A város legfőbb nevezetességhez érve, a két folyó összefolyásához, ahol egy fürdőhelyet is kialakítottak, jó néhány férfit látunk, félmeztelenül mártózni. A hinduk szemében a Gangesz testesíti meg Gangát, a megtisztulás istennőjét. A folyó kezdetben az égben folyt, míg Bhagíratha király le nem hozta a földre, hogy megtisztítsa ősei hamvait. Az istennőfolyó, hogy zuhanásával el ne sodorja a Föld lakóit, először Siva isten fejére hullott, s végigcsorgott bozontos fürtjein. Minden évben sokan teszik meg az utat a Gangeszig abban a reményben, hogy ha isznak a vizéből és megmerítkeznek benne, megszabadulnak bűneiktől. A folyó lelket tisztító hatásába vetett hit vizének hűsítő erejéből fakad. Számos hindu szokás alapul azon a meggyőződésen, hogy az erő azonos a hővel, és ha az erő gonosz, vízzel lehűtve hatását veszti. 



A folyóhoz lépcsősor vezetett le, melynek tetején ott kellett hagyni a cipőket. Csak mezítelen láb érinthette a talpak bőre által koptatott köveket. A helynek szelleme és különleges energiája van, ezért itt születik az istennőfolyó. Az önkéntes papok munkába lendültek, hogy ne tudjam élvezni a varázst, amelybe belecsöppentem. Összeszaladt szemöldökkel üldözöm el őket. Mások engedtek a csábításnak és hagyták, hogy kétes alapanyagú, vörösre emlékeztető masszával homlokon kenjék őket és hideg vizet locsoljanak rájuk. A szertartás praktikusan három mozdulatból egy perc alatt lezajlott, a harmadik mozdulat a baksisért kinyúló kéz volt. Nőket nem láttunk. Itt nem fürödhetnek, sőt sehol sem. Mezítelen testtel, vagy fürdőruhában pedig végképp tilos. Alkalmazkodván a követelményekhez, térdig felhajtott nadrágszárakkal csak vádliig merültünk alá a legalsó lépcsőn ácsorogva. Megtisztulásunk után Ramprakash kérésére egymás mellett szép sorban elhelyezkedtünk az egyik padon és azon túl, hogy őt hagytuk elvonulni a saját csendjébe, mi is magunkba mélyedtünk. Élveztük a napfényt, hallottuk a Gangesz születésének csobbanásait, enyhe szellő futkározott körülöttünk és kacagott fülünkbe. Ilyesmiket súgdosott: megtisztulás, újjászületés, körforgás.

Kozák Kriszta írása

2015. április 2., csütörtök

Jóga és a határok- út az áhimsza felé



Ha bemegyünk egy jóga órára, az óra alkalmával biztos, hogy szóba kerülnek a határok. Ilyenkor leggyakrabban a fizikai határokról esik szó, vagyis a test rugalmasságának, erejének, teljesítőképességének tiszteletben tartásáról. „Tartsd tiszteletben a tested határait”. Egyszerű és tömör instrukció, aminek betartásához rengeteg figyelemre, tapasztalatra és elfogadásra van szükség.
Hogyan juthatunk odáig, hogy tiszteletben tartsuk testünk határait?
Csoportos gyakorlások során több különböző fizikai és lelki állapotban lévő ember gyűlik össze. Az, hogy lassan megismered csoporttársaidat, az oktatót, idővel tagjává válsz egy közösségnek. Az ember társas lény és a mai világban egyre ritkábban van mód és lehetőség, hogy közösséghez tartozzunk. A közösségi érzés, a csoport megtartó ereje motiválólag hathat az egyes csoporttagokra, hogy alkalomról alkalomra újra és újra eljöjjenek jógázni. A közösség tehát erőforrásként működhet, hogy időt és energiát fordítsunk saját magunkra. A jóga azonban egyéni műfaj, a jóga célja a befelé figyelés, saját magunk megismerése, saját határaink tiszteletben tartása. Talán a legnehezebb dolog, hogy a figyelmünket kívülről befelé irányítsuk. A figyelmet leginkább azért nehéz magunkra irányítani, mert önmagunkat általában környezetünkhöz mérten határozzuk meg („szebb hajam van, mint neki”, „pontosabban tudom megcsinálni a lefelé néző kutyát, mint a szomszédom”). Ez persze növelheti önbecsülésünket, amennyiben a csoporthoz képest jobbnak ítéljük magunkat, és csökkentheti akkor, ha úgy értékeljük, hogy elmaradunk csoporttársainkhoz képes. Nehéz megtennünk, hogy környezetünket kizárva csak magunkra figyelünk. Egy frissen betérő gyakorló körbenéz és azt látja, hogy a „francba, itt van ez a duci nő, és ő ki tudja nyújtani a lábát, mint én, míg nekem az is nehéz, hogy ülve maradjak”. 

Ez az az időszak, amikor a fizikai testet korlátként éljük meg. Mindaddig azonban nem tudunk közelebb kerülni sem magunkhoz, sem határainkhoz, sőt saját szükségleteinkhez sem, amíg ezt a duális (jó- rossz), és értékelő attitűdöt nem tudjuk elengedni. Amíg meg nem tudjuk engedni magunknak, hogy a dolgokat az önnön teljeségükben és aktuális valóságukban szemléljük. Talán ez az egyik legnehezebb dolog a jóga gyakorlása során, hogy a külső értékmérők helyett befelé forduljunk. Ebben a folyamatban gyakran testünk adja meg a kulcsfontosságú előrelépést, amikor is egy bizonyos idő múltán rádöbbenünk, hogy például lábunkat már kicsit jobban ki tudjuk nyújtani. Ez az első olyan mérföldkő, amikor a figyelmünk a külvilág felől befelé fordul, amikor a belső fejlődés útjára lépünk. Ez azonban még mindig csak a fizikai szint, amikor is testünk lehetséges eszközzé válik. Talán pont erre utal a jóga szó egy kevéssé ismert definíciója: igába hajt. Innentől a saját testünk válik értékmérővé, vagyis az, hogy mire képes a testem, meddig tudom kitolni teljesítő képességeim határát. Az önbecsülésben és az önértékelésben ez nagy előrelépés, mivel az emberben tudatosul, hogy képes a fejlődésre. A fejlődés képessége és ennek tudatosulása azonban még csak az első lépés. 

A fejlődést ekkor egy lineáris folyamatnak látjuk, ami előrelépések sorozat. A fejlődés még mindig egyfajta orientációt testesít meg, hogy egyre jobbá és jobbá kell válnom. Ebben az időszakban a külső értékekről, már a belső ideálok felé tolódik el a figyelmi fókusz, vagyis, hogy milyenné szeretnék válni (olyan jógás szeretnék lenni, aki képes tökéletesen kivitelezni a lefelé néző kutyát). Ilyenkor válnak kulcsfontosságúvá a határok. A határok, amik ebben a szakaszban gátló tényezőkké válnak. A határok, amik meggátolnak abban, hogy fejlődésünk zökkenőmentesen haladjon előre. Ilyenkor tehát testünkkel kapcsolatosan vegyes érzelmeink lehetnek. Amikor testünk „jó” állapotban van a fejlődés lehetőségét, azonban mikor fáradt, kimerült, feszült akkor a hátráltató tényezőt látjuk benne. A fejlődés iránti vágy arra sarkallhat minket, hogy határainkat átlépjük, meghaladjuk saját magunkat. 

Ez az időszak a határok átlépésének ideje. A fejlődés zászlaja alatt átlépjük testünk teljesítő képességét. Ez egy természetes állapot és az önismeretben is előrevivő lehet, azonban a sérülés veszélyét rejti magában. Határaink ugyanis folyamatosan változnak. Aktuális fizikai állapotunkat ugyanis rendkívül sok dolog befolyásolja, az aktuális mentális és lelki állapoton keresztül egészen az időjárásig. Az ember természeténél fogva a biztonságra és az állandóságra törekszik, így perspektíva váltásra és elfogadásra van szükség ahhoz, hogy elfogadjuk, nem lehetünk mindig topon. Amikor ez a szemléletváltás bekövetkezik, képessé válunk arra, hogy alázatosan viseltessünk saját testünk iránt. Ez az állapot, amikor képesek vagyunk a határainkra a maguk teljességében tekinteni. Nem akadályként tekintünk rájuk, hanem tényként, ami együtt jár egyfajta érzelemmentes viszonyulással is. Az érzelmi bevonódás megszűnésével képessé válunk a dolgok pontos és reális érzékelésére. Ekkor világossá válik, hogy határaink tekintetében nincs állandóság, mindig az aktuális állapotunk függvénye. Ez egy hatalmas lépés, ugyanis ekkor már képessé válunk arra, hogy saját szükségleteinket állítsuk az értékmérés origójába. Amikor idáig jut valaki, képessé válik arra, hogy megengedje magának, hogy elengedje a fejlődés lineáris szemléletét. Megszületik a magunkkal kapcsolatos türelem, tisztelet és alázat. A testünk és határaink ekkor értékes jelzőberendezéssé válnak, amely jó iránymutatásul szolgál aktuális mentális és szellemi állapotunkkal kapcsolatban. Határaink elfogadásával és tiszteletben tartásával képessé válunk arra, hogy megérkezzünk az itt és mostba.

Jávorszky Eszter írása